Ha azt hiszed a kalandod akkor kezdődik amikor rálépsz az útra, akkor tévedsz.

Már el is kezdődött.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az ötlet megfogalmazódott benned, a változások már el is kezdődtek. Máris a jövőbeni éneden dolgozol. Megkérdőjelezed majd, hogy ez egy jó ötlet, hogy neked való-e és hogy egyáltalán képes vagy-e rá.

Nos, járjunk a végére együtt. Mivel én már többször belevágtam, így tudom milyen izgalmas tud lenni lelkileg és testileg is felkészülni egy ilyen élményre. De emellett nyomasztó is lehet néha (hidd el, volt olyan, hogy zoknikkal és hátizsákokkal álmodtam). Időről időre kénytelen voltam egy lépést hátrálni, hogy kitisztuljanak a gondolataim, csökkentsem az ezzel járó stresszt és rájöjjek miért is csinálom ezt az egészet. Kíváncsi voltam, hogy végig tudom-e gyalogolni az egész utat, csak én, a hátizsákom és a gondolataim.

Az egész egy januárban kezdődött, amikor is igyekeztem megtervezni az évemet, azon belül is a szabadságokat. Már három éve nem voltam hosszabb időt külföldön, és éreztem a késztetést, hogy valami nagyszabásúval álljak elő. Nem tudom pontosan honnan jött, de két dolog jutott eszembe hirtelen: felmászni az Everest alaptáborba, és elmenni egy caminora. Nos, az elsőhöz nem éreztem magamban a fittséget, úgyhogy elkezdtem a második ötlettel foglalkozni.

Onnantól minden jel ebbe az irányba mutatott (mint a sárga nyilak az úton). Másnap találtam egy előadást, ahol egy velem egy idős hölgy tartott beszámolót a Camino Frances-es élményeiről. Ingyenes volt az esemény, hát mit veszíthetek. Ott találkoztam hasonló gondolkodású emberekkel, kíváncsiakkal és olyanokkal, akik már voltak ilyen úton. Egy csomó kérdésemre megkaptam a válaszokat, és jól éreztem magam ebben a közösségben.

Így aztán összegyűjtöttem mindent, amire szükségem lehet, kértem két hónap szabadságot a főnökömtől, és vettem egy repjegyet. Nem volt visszaút. Hazudnék, ha azt mondanám nem voltak napok, amikor megkérdőjeleztem miért is csinálom ezt, vagy miért gondoltam, hogy ez egy jó ötlet lesz. De ez mind hozzá tartozik, és soha nem bántam meg egyetlen pillanatot sem.

Miután két hónapig barangoltam különböző útvonalakon hazatértem. Sokkal élettel telibbnek, motiváltabbnak éreztem magam, és változások indultak el bennem. Persze meg kell birkózni a "caminos depivel", mert ha hosszú ideig meg van a napi rutinod, és minden napodat a szabadban töltöd, akkor nehéz visszaülni az íróasztal mögé napi 9 órára (habár a lábaim hálásak voltak érte, az tuti).

Sok mindent megtanultam magamról:
Megtanultam, hogy sokkal könnyebben meg tudok oldani problémákat, mint azt gondoltam.
Megtanultam, hogy kérjek segítséget, ha arra van szükség.
Megtanultam egyedül lenni, és a megfelelő emberekkel könnyebben kapcsolódni.
Megtanultam, hogy a kedvesség még nem halt ki a világból.
Megtanultam nemet mondani dolgokra, amik nem tetszenek.
Megtanultam elengedni. A terveket, embereket, dolgokat, gondolatokat.
Megtanultam, hogy a kevesebb több, és értékeljem jobban amim van.
Megtanultam hálásnak lenni, emberekért, az egészségemért, és a létezésért.
Megtanultam, hogy egy kiadós sírás nem egyenlő a gyengeséggel.
Megtanultam változtatni.

Rengeteg emberrel beszéltem online csoportokban, akik küszködtek, miután hazatértek, és azt hiszem ebben nagy szerepet játszik az is, hogy hiába mesélsz a kalandjaidról a családnak és a barátoknak, valószínűleg élvezni fogják, de nem fogják teljesen megérteni, mert sosem voltak ott. Egyedivé váltál, a közösség része, aminek örökre tagja maradsz. Rajtad áll, hogy ezt jól használod, vagy egy nagyszerű emlékként kezeled. Bárhogy is, már örökre a részed marad.

Az út soha nem ér véget.

Készülj a következő kalandodra velem!